Gyermekkori rémségek

Nem is tudom, mit szeretnék igazán kiírni magamból most ebben a pillanatban.
Nap mint nap nézem a gyermekeim ahogy nőnek és arra gondolok, milyen jó hogy nekik nem abban kell felnőniük amiben nekem. Amikor ránézek a férjemre, eszembe jut az én apám, aki 3 évesen egy nagykéssel rontott nekem....hálát adok hogy az én férjem egy dolgos, nagylelkű ember aki a tűzbe menne a gyerekeinkért. Amikor tükörbe nézek, az anyám jut eszembe....aki részegen jött évnyitókra, évzárókra és úgy igazából sosem volt józan! Tanultam belőle és eltökéltem, hogy az én gyermekeim sosem fognak ilyennek látni!
Mai napig szörnyű arra visszagondolni amikor a bátyjáim, elköltöztek otthonról és otthagytak anyámmal....ők voltak a mentsváraim...de elmentek és élték a saját életüket anélkül hogy megkérdezték volna, hogy én mit érzek! Persze, természetesen ez az élet rendje, hogy kirepülnek, családot alapítanak, élik az anyjuktól mentes mindennapjaikat. Sosem gondoltak arra vajon mi lesz velem. Vajon anyu hogyan viseli majd gondom?! Vajon nem vesznek majd el tőle?!
Ez nem történt meg, vele maradtam....de milyen áron??
Anyám mai napig velünk él....mivel magáról nem tudna gondoskodni, minden pénzét italra költené. Amikor annó felvetettem az ötletet, hogy én külön költöznék anyutól a tesóim persze felháborodtak! Mi lesz anyuval? 1 hét után utcára kerül! Nem hagyhatom itt!!
Bárcsak értem is így aggódtak volna 5 évesen...